2024.12.31
ÉN IS FUTNI MENTEM
Mióta az eszemet tudom (értsd úgy, hogy amióta másznak fel a kilók), mindig is jártam futni. Úgy évente egyszer rám jött a mehetnék. Ilyenkor mindig megajándékoztam magamat előre egy szuper futócipővel és más menő szerkókkal. Elindultam, villogtattam az új cipőt, néztem futás közben is, hogy milyen jól néz ki. Aztán általában 300 méter után kifulladva megálltam, sétáltam egy kicsit, majd újra futottam egy kicsit. Így esetleg össze is jött egy két kilométer. Másnap persze az iszonyatos izomláz elvette a kedvemet, főleg mert három emeletet nyöszörögve végig mászni naponta többször is már nem volt olyan menő.
A futócipők ott sorakoztak a polcon. Három-négy pár, általában befogtam őket a kertbe. Nos, ekkor már közelebb voltam a negyvenhez és még nem tudtam, hogy utána már nincs ingyen a formás alak és a normális BMI. Negyven után, ha zabálsz, hízni fogsz. Ha csak ránézel a sütire, hízni fogsz. Ha nem mozogsz, hízni fogsz. Főleg, ha ebben az időszakban jön életed értelme: egy kisbaba. Anya lettem 37 évesen. És elárulom, hogy még kevesebb erőm és időm maradt a futásra. Persze, tudom, az okosak és szépek máris mondják, hogy arra van időd, amire akarod. Nos, így van, igazuk van. Volt azért egy-két alkalom, hogy futottam a babakocsival, de rendszeresség nélkül. Sipp-supp eltelt a szülés óta 9 év és a kislányom megnőtt. És igen, jól számolod, 46 éves lettem és minden évben egy kilóval több. Észre sem vettem sokáig. Majd eljött 2024 szilvesztere és támadt egy ötletem. A régi jó futás szele ismét megcsapott. Rendeltem is két pár cipőt. Egyet magamnak, egyet a lányomnak…
Mondja a barátnőm még karácsony előtt, hogy szilveszteri futógála lesz náluk, menjünk mi is. Remek ötletnek találtam. Nézegetjük a fészen a kiírást, na jó, 2500 méter, az semmi. Családi futás, kéz a kézben kell beérni a célba. Vajon fogja bírni a lányom a tempót? És én?! De egy család legalább 3 fő, írják a fészen. Na, gondoltam a férjem biztos imádni fogja, mert ő aztán olyan introvertált, hogy még a faluban sem mutatkozik, ha nem muszáj. Persze nem vállalta. Nem baj, akkor majd ketten futunk. Mondják erre a szervezők, hogy akkor a mi időnk nem számít majd be a versenybe, de érmet kapunk. Jó, elég az érem, nem törekszünk mi az első helyre. Őszintén szólva, reméltem, hogy nem leszünk utolsók. Na majd egy kicsit rákészülünk gondoltam én még akkor.
Teltek a napok, közeledett az év vége, ettünk-ittunk jókat karácsonykor is. Aztán belém nyilallott, hogy mindjárt itt a futógála napja és még nem edzettünk. Illetve én nem. A lányom napi száz cigánykerékkel bemelegített rendesen. Gondoltam 30.-án, hogy kimegyünk egy kicsit letesztelni a cipőket, és hogy hány réteg ruha kell mínusz 1 fok esetén. Mert a jó idő elkerült bennünket, fagy és köd várható szilveszterre. Semmi gond, még mindig pozitív voltam. Felöltöztünk és mivel mindketten nagyon lelkesek voltunk és tényleg (!), beállítottunk a mobilon laza 20 percet, hogy vajon hány métert sikerül lefutni ennyi idő alatt. Kicsit bemelegítettünk és indulás! Én 100 méter után, levegő után kapkodtam. A lánykám az utca végén megvárt. Nagyon kedves, milyen türelmes! Nos, szedd össze magad, anya, elvileg neked kéne példát mutatni, szidom magam csendesen. Addig-addig futkároztunk, hogy letelt a 20 perc. Jól elfáradtunk mindketten, de élveztük, nevetgéltünk, húztuk-toltuk egymást hazáig. Legnagyobb meglepetésünkre megvolt a 2500 méter is. Ez éppen a Nagy futás célja is. Nagy volt az öröm, bár mindketten éreztük, hogy a másnap nem lesz könnyű.
Eljött a nagy nap. Már éjszaka éreztem, hogy alábecsültem a levezető nyújtást a tegnapi futás után, mert alig bírtam kimászni az ágyból, olyan izomlázam volt. Te jó ég! Így, hogy?? A lányom ugrott ki az ágyból izgatottan, ilyen a fiatalság! Semmi izomláz. Semmi panasz. Persze a tegnapi futás után ő még vagy két óra hosszáig egyensúlyozni tanult egy jógahengeren. De jól tette! Beöltöztünk a futócuccokba. Persze túlaggódtam magam, hogy vajon elég lesz-e neki a három réteg ruha, nem fog-e megfázni, megizzadni, stb. Full ködben és mínusz kettővel elindultunk a kocsival a futásra. Negyven perc ülés a hideg kocsiban nem segített. Már megint nem működik a fűtés, jaj, de jókor jött ez is! El sem tudtam képzelni egy ilyen futógálát, szóval izgultam, hogy mit hova rakunk, hol hagyjuk a kabátokat addig. De a barátnőm megnyugtatott a helyszínen, mert a csarnokban meleg volt. Ott is lehetett várakozni, bemelegíteni. A lányom barátnője, aki szintén kilenc éves, a helyi atlétikai klub tagja és heti kétszer jár edzésre. Nos, ő nyerni jött ma. Eltökélten, céltudatosan. El is hittem neki, hogy megnyeri. És meg is nyerte. Le a kalappal!
A legjobb az egészben, gondoltam én, hogy a családi csapatok együtt indulnak a 60 év felettiekkel ugyanazon a 2500 méteren. A normál felnőtt korosztálynak 3400 vagy 4500 métert kellett teljesíteni. Legalább nem lesz ciki, és megyünk az „öregekkel”. Na mindegy, majd kiderül, közel ezren voltunk, annyira nem lehetek rossz kondiban, hogy utolsónak fussunk be. Mondják a mikrofonba, hogy kezdjünk el bemelegíteni, egy kigyúrt srác beállt középre és mutatta. Na jó, hagyjuk, majd én a magam kis tempójában…Pár perc és indul a verseny. Izgultam, de a lányok olyan jó kedvűek voltak, hogy én is nagy mosollyal vágtam neki ez első sorokból. Pár méter és attól féltem, hogy eltaposnak az „öregek”. Még ki se értünk a sportcsarnok parkolójából, amikor már kapkodtam a levegőt, a lányom sehol, már jóval előrébb járt, pedig megbeszéltük, hogy együtt haladunk. Biztos elragadtatta magát a csoporthangulatban. Nem baj, néha láttam is a hátát, nyugi van. Járt az agyam, igyekeztem, de a lábaim kőből voltak és fájt mindenem. Ilyen hülye vagyok, verseny előtt versenyt futni?? Jöttek mögöttem a nénik, bácsik, csak nem adom fel?! Egyszer csak előzött egy kis ötéves körüli gyerek, majd egy bácsika, na ne már! Beleadtam mindent, fújtattam, mint egy ló. Visszaelőztem. Kár volt, szúrt az oldalam. A lányom bevárt néha, és biztatott. Nem hagyhatom egyedül a cél előtt, miatta muszáj. Fújtattam tovább. Nem adtam fel a helyemet. Nézegettem hátra, jó, okés, nem vagyok utolsó. Mögöttem szenvedett nagyon egy apuka is. Összenéztünk, és elárult mindent a tekintete: a gyerekekért mindent. Belehúztam én is, az utolsó pár száz métert kéz a kézben futottuk a lányommal, már szédültem, minden bajom volt, de megcsináltuk. Sprinteltünk egyet a cél előtt és megelőztünk egy pár családot. Hurrá! Mint kiderült, 3 perccel jobb időt futottunk, mint a tegnapi edzésen és középmezőnyben voltunk. El se akartam hinni! Nagy volt az öröm! A lányom cigánykerekezett a küzdőtéren, vártuk a tortát és a tombolát. Őt nézve tudtam, hogy miatta és érte mindenre képes vagyok. Miatta holnap is előveszem a futószerkót és elindulok. Ha egyszer eljutok oda, hogy önmagam miatt is megteszem, jó. Ha nem, most akkor is van motivációm. Nekem ez egyelőre elég. Majd útközben megtalálom magamat is…
január 4